„Nem a szocializmusra, nem a kampányra”

-az SZDSZ és az MDF népszavazási stratégiája

Írásomban a két kisebbik parlamenti párt népszavazási stratégiáját kívánom vizsgálni. Az első részben megpróbálom megfejteni mi motiválta a két párt stratégiáját, majd a második részben egy rövid értékelést próbálok adni az SZDSZ és az MDF teljesítményéről és lehetőségeiről.

Sokan hosszú ideje azzal vádolják a kisebb koalíciós partnert, hogy „identitásválságban” szenved, nem találja helyét a politikai palettán. Az  SZDSZ számára e vád megcáfolására  kiváló alkalomnak ígérkezett a Fidesz és a KDNP által kezdeményezett „szociális népszavazás”. Láthattuk korábban, a párt a 2006-os kampányban is önálló választási alternatíva, imázs építésén fáradozott. A helyzet 2008 február-márciusában annyiban módosult, hogy itt az álláspontok különbözőségét az ellenzék három igenjével szemben kellett elsősorban kiemelni. A liberálisok a nemek melletti mobilizációt választották (szemben a szocialistákkal, akik egy „hűvös” kampány mellet tették le voksukat). A három kérdésből kettő közvetlenül, a harmadik pedig közvetetten érinti a pártot: a két egészségügyi kérdés a jelenlegi koalíció által került a kormányzati intézkedések sorába, míg a tandíjjal már a Magyar Bálint-féle oktatási tárca is erőteljesen foglalkozott, így az SZDSZ érintettsége vitathatatlan volt a referendum három kérdését illetően.

Az MDF ezzel ellentétben az „esélytelenek nyugalmával” várhatta a március 9.-ei estét: pontosabban tudatos döntésének köszönhetően semmilyen érdeke nem fűződött a kezdeményezéshez. A 2006-os választás megmutatta: egy mindkét féltől egyenlő távolságot tartó MDF sikerre vihette önálló stratégiáját: ez akkor tizenegy mandátumot jelentett; a népszavazáson a Fórum sikerességét nem lehet mérni ebben a formában, de az azonos stratégia tetten érhető: Dávid Ibolya nem kívánta feladni korábbi politikáját, s a népszavazást (és a kampányt) a „két nagy” sajátos „boxmeccsének” tekintette, ahol a nép érdekei háttérbeszorultak, és az ország valós problémáit kizárta a politikai diskurzusból. Vagyis a tendencia folytatódni látszik: a (konzervatív) szakítás a Fidesszel mintha visszafordíthatatlan lenne, s a pragmatikus politizálás előtérbe kerülése olykor még az MSZP-SZDSZ-szel való szakpolitikai együttműködést sem zárja ki. Utóbbira kiváló példa volt az MDF szakpolitikusának állásfoglalása a vizitdíj kapcsán: Csáky András szerint például annak eltörlése hiba lenne, és nehéz helyzetbe hozza a háziorvosokat (noha ez utóbbi a kampány alatt hangzott el,  nyilván alig lépte át az ingerküszöböt a különböző médiumokban). A népszavazás után az MDF bizonyos szempontból előnyösebb pozícióba került: egyrészt újra ki tudott maradni a „marakodásból”, amely „nem vezet sehova”, másrészt a megoldást ismét a szakértői konzultációkban látja, mely téma egy kis pártnak népszerűséget hozhat (emlékezzünk vissza a Fidesz szakértői kormány-koncepciójának támogatására). A stratégia lényege, hogy  ismét a megoldást nyújtó szerepébe bújhat a párt, mely némi sikerrel kecsegtethet.   Természetesen az MDF sikerét nagyban korlátozza a tény, hogy a cselekvés lehetősége elsősorban a koalíció számára adott.

Az SZDSZ az MDF-fel szemben kudarcot vallott (a koalíciós partner szocialistákkal együtt): minden, mit fel tud mutatni, a mintegy 700.000 nemmel szavazó választópolgár. Az SZDSZ alapvetően negatív kampánya ellentmondásos volt: a liberálisok megpróbáltak visszanyúlni rendszerváltásbéli múltjukhoz és szerepükhöz, s ezzel igyekeztek az előző rendszert ellenzőket maguk mellé állítani. Ez azonban sok szavazópolgár szemében visszatetsző lehetett, hiszen ha elítélik az előző rendszert, mit keresnek a jogutód párt oldalán, immáron a harmadik ciklusban.  Az bizonyos, hogy a kampány értékelése nem egyszerű feladat, hiszen nem lehet szegmentálni a nem tábort: lehetne éppen a komplett SZDSZ-bázis, de ennek persze nem nagy az esélye. Természetesen ugyanez elmondható az igen oldalon is: valószínűnek tűnik, hogy a több, mint 3.000.000 igen szavazat nem csupán Orbán Viktornak s a Fidesznek szólt, hanem bennefoglaltatik bizonyos mennyiségű issue vote is (ez azonban egy másik elemzés témája lehetne).

Elemzésem középpontjában az SZDSZ állt az MDF mellett. A liberálisok nincsenek könnyű helyzetben: a reform lényegi területe az egészségügy. A vizit-és kórházi napidíj csupán marginális költségvetési tételként jelentkezik, azonban jelentőségük ezen messze túlmutató: az öngondoskodás modelljének építőköveiként tekinthetünk rájuk. Ilyen értelmezésben ezt az eredményt kétségkívül vereségként kell elkönyvelni. Ugyan nem kapcsolódik szorosan a népszavazáshoz, de érdekes lehet az egyre dagadó elnökválasztási botrány, mely akár Kóka János pártelnök vesztét is hozhatja (lásd Török Gábor cikkét, Heti Válasz 2008. 02.28). Legvalószínűbbnek azonban Horváth Ágnes elmozdítása tűnik, de egyelőre ennek sincsenek kézzelfogható jelei, ugyanis ez a vereség tényleges elismerését jelentené. A koalíció felbontása könnyen az SZDSZ parlamenti létét veszélyeztetheti 2010-től, így ennek esélye igen csekély.

 Az MDF helyzete valamivel kedvezőbb: a szakpolitikai megoldások (konszenzusos) hirdetése tovább erősítheti a pártot, de mint említettem, ez korántsem jelent garantált politikai sikereket; sőt, a párt teljesen kivonult a kampányból, mellyel lemondott a nagyobb „médiafelületről”, s egyben az önálló konzervatív alternatíva megjelenítéséről a három kérdést illetően.