Merre visz a Fidesz útja?
 

          A legnagyobb ellenzéki párt az egyetlen a jelenlegi parlamentben (a KDNP-vel kiegészülve értendő, innentől csak Fidesz), amely az előrehozott választásokban érdekelt. Azonban –egyelőre- úgy tűnik, célját nem tudja elérni, s jobban teszi, ha a 2010-es „normál” választásokra összpontosít.

A Fidesz-MPSZ alapvetően nincsen könnyű helyzetben, hiszen támogatói felől egyre erősödő nyomás érkezik a kormány megbuktatásának igényével, amelyet –jogi eszközök híján- nem tud kikényszeríteni. Egyrészt a parlament feloszlatásához szükséges 194 szavazat sem áll rendelkezésre (abszolút értéken sem, továbbá mint említettem: a Fideszen kívül ebbe másik párt jelenleg nem menne bele), másrészt a konstruktív bizalmatlansági indítvány sem kecsegtet sok sikerrel, hiszen az SZDSZ-szel nehezen képzelhető el egy alternatív szövetség (többség),  mind program szintjén, mind személyi kérdésekben (sőt, az MDF 11 szavazatának birtoklása sem evidencia, vagy akár a Fideszből kizárt Lengyel Zoltáné sem).

Vagyis a Fidesz kezében kevés az ütőképes kártya, hiszen az SZDSZ világossá tette, hogy harmadik lépésként járná csak az előrehozott választások rögös útját. Orbánék (s az egész politikai elité, ha úgy tetszik) helyzete csak a már-már fetisizált költségvetési- és zárszámadási törvénynél fordulhat: ha ott ugyanis a kisebbségi kabinet egyedül marad, akkor annak következményei lesznek. Fontos leszögezni, hogy jogi következménye nincsen (a kormány ebben az esetben az új költségvetés megszavazásáig a korábbi büdzsé szerint jogosult a terheket beszedni, stb.), ellenben politikai annál inkább: az MSZP is úgy kommunikálta, hogy ez a szavazás lesz a mindent eldöntő; vagyis vízválasztó szerepet szán neki. Továbbá Dávid Ibolya is kijelentette, hogy amennyiben nem sikerül megszavaznia a parlamentnek (márpedig ők sem fogják), akkor Gyurcsány Ferencnek le kell mondania. Tehát a 2008-as őszi-téli időszak döntő lesz a kormány (és ellenzéke) szempontjából.

Visszatérve a Fideszhez: ha azt mondjuk, a szocialisták nincsenek könnyű helyzetben, akkor nyugodtan vélekedhetünk így a Fideszről is. Ugyanis a fent említett nyomást ki kell(ene) elégíteni, azonban a Fidesz eszköztára véges. Így egyet tehetnek: próbálják az elvárásokat alacsonyan tartani (melynek része lehet a „találkozósdi” Fodor SZDSZ-elnökkel, mely egyben a felelősség szétterítését is jelentheti többek között), újabb határidőket jelölnek ki a kormány megbuktatására (mint a népszavazás, vagy 2006 őszén a 72 órás ultimátum) és készülnek a kormányzásra, hiszen a helyzet könnyen megfordulhat. Ugyanakkor vigyázniuk is kell: a március 9-i 3,3 millió igennel szavazó egybentartása önmagában is szép feladat, de ha több, a Kéri-féle beszélgetéshez hasonló kerül napvilágra, az könnyen muníciót szolgáltathat a kormány számára.